Szabadidő? Ha-ha-ha.

Kényszerítenem kell magam, hogy a kért és megkapott fotóskönyvet ugyan 120 részletben, de olvassam már el. A szülinapom kell hozzá, hogy a száz éve kitalált cukiságot nekiálljak megcsinálni. Lassan jönnek a vásárok, és nincs SEMMIM. Pedig ezek mind munkák, hol van akkor a herevere? Miért tudok csak úgy Terápiát nézni, hogy közben vasalok, vagy partykellékeket vagdosok ki a bulinkra? Még jó, hogy tudom, hogy néz ki Mácsai Pál, így rádiójátékként is "képben vagyok"...

Háááát azért van ez így, mert bitang sok gyereket szerettem volna, azt' lett is három. :) ♥ Szóval be lehet kussolni, csupán az történt velem, amit szerettem volna.

De a kialakult helyzetre tekintettel kb. háromszor kéne átgondolnom, hogy mikre mondok igent. Amikor már nem a két iskolás gyerekem osztályának varrok akármit is, hanem idegen tanítónéninek varrok 6 zöld terítőt csúszkálós anyagból az aulába (brrrr a hideg kiráz), akkor pl. nyugodtan fejen carhatna egy arra szálló gólya, hogy elterelje a figyelmemet a beszélgetésről: Anyuka, akkor megtenné, igazán ráér és nagyon köszönjük...

De én mindig megsajnáltam/om az óvónéniket, tanítónéniket, olyan vacak lehet nekik a sok kéregetés, mert bizony csak így tudnak esztétikus környezetet, extra eszközöket, némi pluszt szerezni. És végülis a gyerekek a célközönség...

De igazi kőszívű Jégkirálynővé kell válnom, mert így meg utálom magam, a kva terítőket és kicsit a béna mosolygós búrámat is, mikor azt mondom, persze, természetesen, szívesen. Néha még igazi barom vagyok és hozzáteszem, ha van még valami, csak szóljanak bátran! Na, érzem, könnyű lesz csőgörénnyé válni... :)